Értékelés · projekt

Sarah J. Maas: A Court of Thornes and Roses – Tüskék és rózsák udvara

ertekeles

acotar
Kiadó: Könyvmolyképző  Kiadás éve: 2016. ősz Oldalszám: 512 >>>Előrendelem >>>Várólistára teszem

Fülszöveg:

A tizenkilenc éves Feyre az erdőben vadászva megöl egy farkast, ám nem sokkal ezután egy másik szörnyeteg bukkan fel, aki jóvátétel gyanánt magával hurcolja egy olyan baljós és mágikus vidékre, amit a lány csak a legendákból ismer. Feyre hamar rájön, hogy fogvatartója valójában nem állat, hanem Tamlin, egyike azoknak a halálos és halhatatlan tündéreknek, akik egykor a világ felett uralkodtak.

Tamlin birtokán Feyre jéghideg gyűlölete forró szenvedéllyé alakul át, és ez az érzés felperzsel minden olyan hazugságot és figyelmeztetést, amit neki a tündérek csodálatos, ámde veszedelmes világáról korábban mondtak. Azonban a tündérek birodalma felett egyre nő egy ősi, gonosz árnyék és Feyre-nak kell megtalálnia a módját, hogy feltartóztassa… vagy örök pusztulásra ítélje Tamlint és világát.

A Kristen Cashore és George R. R. Martin rajongók imádni fogják. Szexi, akciódús sorozat első kötete.


Gondolom, mondanom sem kell, de ismétlés a tudás atyja: Sarah J. Maas egy zseniális írónő. Hihetetlen, hogy milyen világot, karaktereket és történetet képes megteremteni. Már másodszor olvastam az A Court of Thornes and Roses-t (későbbiekben: ACOTAR), de még most sem unom. Függőséget okozott számomra ez a könyv.

Maga a történet egy Szépség és a Szörnyeteg retelling, azaz újramesélés – így tökéletesen beleillik a tündérmesés-retellinges hetünk tematikájába. Egyébként ettől először egy kicsit tartottam is, hiszen gyerekkorom egyik kedvenc meséjéről van szó, azzal játszadozik az írónő, és nem tudtam, hogy mire számítsak, féltem, hogy csalódást fog okozni Maas. Az írónő Üvegtrón sorozatát imádtam, de azért voltak kétségeim, hogy egy újabb sorozattal megbirkózik-e, sikerül-e ugyanakkorát, vagy nagyobbat alkotnia. Véleményem szerint sikerült, az ACOTAR bőven felülmúlta a várakozásaimat, már első olvasás után a kedvencek között landolt – persze, mióta olvastam a sorozat második részét rájöttem, hogy kicsit túlértékeltem a kezdő kötetet, mert az ACOMAF még ezt is képes volt olyan magasságokba emelni, hogy konkrétan május óta (mióta olvastam a folytatás) nem térek magamhoz.

Szerintem Sarah J. Maas egy egészen jól kidolgozott világot tárt fel, aminek azért még van hová fejlődnie. Nagyon jól megoldotta a tündérek birodalmát, a benne élő szereplőkkel együtt, egy klassz, viszont még egy kicsit fejletlen világot tár fel az olvasók előtt. A történet előrehaladtával folyamatosan adagolja nekünk az infót, láthatjuk, ahogy a két főszereplőnk, Feyre és Tamlin egyre közelebb kerül egymáshoz. Ahogy egyre jobban megismerik egymást, úgy ismerjük meg mi is Prythia világának szerkezetét, történelmét. Sarah annyira fantasztikusan ábrázolta ezt a világot, hogy képes voltam odaképzelni magam, részesévé váltam a történetnek, és mint egy filmben, úgy jelentek meg előttem az események.

A szereplők is kidolgozottak, ugyanaz a fokozatos felépítés jellemző a karakterekre, mint a világra, amelyben élnek, viszont azt meg kell jegyeznem, hogy vannak elég idegesítő szokásaik, és még ők is fejlődést igényelnek, pont mint a háttérvilág, de ez az idő haladtával egyre jobb, és jobb lesz – tapasztalatból mondom ;). Ahogy halad előre a cselekmény, úgy érezzük egyre közelebb magunkat nem csak a főszereplőkhöz, de még a legcsekélyebb mellékszereplőhöz, és a Sarah J. Maas által megteremtett világhoz is.

Ugyebár Feyre és Tamlin a két főszereplőnk, ezért róluk egy kicsit részletesebben is szeretnék írni. Feyre a legelején kegyetlenül idegesített a folyamatos „Jajj, miért nem öltél meg inkább?” kérdéseivel, de szép lassan azért sikerült beilleszkednie a tündérek világába, és ezzel a nyafogása is megszűnt, bár ez nem teljesen igaz, inkább úgy fejezném ki magam, hogy elindult a badass karakterré válás rögös útján.

Imádtam a Tamlin és Feyre között kialakuló kapcsolatot. Semmi nem ment köztük simán, elég sok időre volt szükségük ahhoz, hogy rendeződjenek a dolgok közöttük, de amikor ez megtörtént, az mindent felülmúlt. Meg kellett küzdeniük a kapcsolatukért, és a köztük létrejött kötelékért. Tudjátok: mindennek ára van, amit főszereplőink meg is fizetnek, de keményen. Persze ezt is csak erre a kötetre vonatkozóan írom le, mert hát történtek olyan dolgok az A Court of Mist and Furyben, amik teljesen megváltoztatták a véleményem mindenkiről és mindenről. Tudom, elég kusza, hogy folyamatosan ezt emlegetem, de higgyétek el nekem, nem lehet úgy értékelni ezt a könyvet, hogy már tudod mi fog történni. Egyszerűen nem tudok május óta túllendülni a második részben történteken, és még jó, hogy RavenS is rákattant a sorozatra, mert nem tudom, hogy fogom, fogjuk kibírni jövő év tavaszáig, amíg a harmadik kötet megjelenik.

Visszatérve a könyvre…

Tamlin külön bekezdést érdemel, mellette nem lehet szó nélkül elmenni. Igaz, azt már kevésbé tudom, hogy mit kéne írnom róla, mert ugyebár nehéz a kedvencedről úgy értekezni, hogy nem esel át a ló túloldalára, főleg úgy, hogy azért megváltozott a véleményed róla az évek múlásával, és nem a jó értelemben (Fun fact: az eredeti bejegyzésemben olyan szintű nyálcsorgatás van, amit elolvasva rámtört a röhögőgörcs, és konkrétan nem tudom, hogy hogy lehettem ennyire vak). Természetesen megpróbálkozom vele, de nézzétek el nekem, ha nem sikerül. Régen elég szépen rám tört a fangörcs minden egyes alkalommal, amikor újraolvasom a könyvet, vagy éppenséggel Tamlin szóba kerül. Nem tökéletes, megvannak a maga hibái (de még mekkorák, egy egész napon keresztül tudnám sorolni, hogy miért zártam ki a hárememből), és konkrétan nem tudom már megindokolni, hogy miért is volt az egyik kedvenc karakterem. Tudom, kiábrándító, de valaki más fog a helyébe lépni, akit még jobban imádok, mint Tamlint. Azt azért meg kell említeni, hogy olyan szinten, annyira elvakultan szereti Feyre-t, hogy képes lenne bármire, legyen az akkora fatális baromság, hogy legszívesebben egy száz méteres szikláról löknéd a biztos halálba. Ezt értékelnünk kellene, nem? 😀

A főgonoszunkat – őt, akit itt sem nevezünk az elején a nevén- is egészen megkedveltem. Na jó, ez nem igaz, de meg tudtam érteni, és nem tudtam teljes mértékben utálni, főleg azért nem, mert hála neki képbe került Rhysand drága. Rhyst elején nem kedveltem, mert részben ő volt az oka minden bonyodalomnak, és rengeteg fájdalmat okozott Feyrenek, és nagyon sok szenvedést Tamlin számára, aztán szépen lassan őt is sikerült megkedvelnem (sőt, már-már fanatikus rajongássá csapott át ez a “sikerült megkedvelnem” érzés, ugye RavenS?).  Láttam a karakterében a lehetőséget, és az írónő egy nagyon ütős szálat hozott be azzal a csavarral, ami Rhysandhez köthető. De olyan szinten ütőset és erőset, hogy le fog esni az állatok egy nagyon mély szakadék mélyére, ahonnan nem fogjátok tudni összekaparni, és inkább utána ugrotok, mert annyira wtf az egész.

Kinek ajánlom a könyvet?

Véleményem szerint minden fantasy rajongó találhat olyan motívumot a regényben, aminek köszönhetően megszeretheti. Sarah J. Maas rajongói egyenesen imádni fogják, illetve az újramesélések, retellingek rajongói sem fognak csalódni. Maas kisasszony olyan szinten űzi mesterségét, hogy senkinek nem lehet rá panasza. A cselekmény elég lassan indul be, viszont utána tele van csavarokkal, és izgalommal. A szereplőknek és a szarkasztikus megjegyzéseiknek, egymással való csipkelődésüknek köszönhetően egy igazán szórakoztató, romantikus, mégis izgalmas történetet olvashatunk. És, hogy ismételjem azt, amire már biztosan rájöttetek az értékelésemből: a folytatás még izgalmasabb, pörgősebb és olyan szinten tele van meglepő fordulatokkal, hogy az már hihetetlen. Az új szereplők is érdekesek benne, és az egész hangulata magával ragadó, főleg a szereplők közötti csipkelődések és a kialakuló kémia az, ami miatt mindenkinek el kell olvasnia a folytatást, még akkor is, ha nem nyerné el az első rész a tetszését.

Értékelés: 5/5*

Egyik kedvenc könyvemmé nőtte ki magát az ACOTAR. Másodszor is ugyanolyan élményt nyújtott, mint első olvasáskor, sőt talán még jobbat. Vannak ugyan hibái, de ezek mellett simán el lehet siklani, mert egy jól kidolgozott történetet kapunk, csodálatos, mesebeli elemekkel. Ide nekem a folytatást! Ja, hogy már megvolt? Akkor az egész sorozatot kérem, újra és újra akarom olvasni, olyan szinten magába szippantott, hogy soha az életben nem szabadulok ki a kábulatból, amit – főként a második – könyv okozott.

Borító: 5/5*

Mesés, csodaszép, coverwhore énem ujjongva, visítozva szemlélte találkozásunk első percétől kezdve. Tökéletesen illik a történethez, ha elolvasod, te is rájössz, hogy miért. Alig várom, hogy a teljes sorozat csücsüljön a polcomon.

Szereplők: 5/5*

Még a legutálatosabb szereplővel is sikerült együtt éreznem, és részben még meg is értettem őt. Tamlin, Feyre, Lucien triója felejthetetlen élményt nyújtott. Rhysand pedig árnyékként lopózott a szívem mélyére, hogy elraboljon a következő kötetben.

Zsebi

Advertisements

Sarah J. Maas: A Court of Thornes and Roses – Tüskék és rózsák udvara” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s