Extra tartalom · interjú · projekt

Interjú László Mayával, az Esővágy illusztrátorával

mekkaltam

2016. december 17-18. között tartotta meg a Könyvmolyképző Kiadó az idei Aranymosás könyvek könyvbemutatóját a Premier KultCaféban. A Prológus több bloggere is részt vett az eseményen, ahol két interjút is készítettünk. Az egyiket magával az írónővel, a másikat pedig az Esővágy illusztrátorával, László Mayával.

A panelen folytatott beszélgetésből kiderült, hogy az illusztrációid eredetileg meglepetések lettek volna az írónő számára, de végül még a megjelenés előtt megtudta. Hogyan zajlott az illusztrálás folyamata? Mesélsz nekünk arról, hogy mi történt a színfalak mögött?

Így igaz, az eredeti elképzelés szerint a megjelenésig nem tudott volna róla. Egyetlenegy baki csúszott be, mégpedig az, hogy a szerkesztő srác véletlenül elküldte neki is a javítandó kéziratot, már az illusztrációkkal együtt. Itt bukott meg a történet, körülbelül két nappal a nyomdába küldés előtt.

Az illusztrálás folyamata mindig úgy működik, hogy kapok egy kéziratot egy illusztrálási útmutatóval együtt, hogy mik az elvárások, mégis mit szeretnének. Az Esővágy esetében ilyen nem volt. Csak annyit kértek, hogy a saját stílusomban alkossam meg, olyan „tetkósat, mayásat, tudod, ahogy szoktad.” Kaptam rá két hetet. Ez volt kedden, majd csütörtökön szólt Ildikó, hogy az a helyzet, vasárnap estig le kellene adni a kész rajzokat. Ez még egy hét sem volt, nemhogy kettő. „Igen, tudom, de tudjuk, hogy meg tudod csinálni!” – jött a válasz. Mondtam, hogy jó, és megcsináltam.

Igazából elolvastam a novellákat és jött, ami jött. Talán az Orkszar és barackillat volt az egyetlen, ahol agyalnom kellett egy fél napot, hogy mit rajzoljak hozzá, mert olyan megfoghatatlan fogalmakat jelenített meg, ami megnehezítette a dolgomat. Szívesen rajzoltam volna Darcyt, de az már amúgy is olyan lerágott csont, szóval ott kellett valami más megragadhatót találnom. De végül azt is megoldottam. Az összes többinél teljesen egyértelmű volt, hogy mit fogok rajzolni hozzá.

Meg szerettük volna kérdezni még, hogy milyen szintű volt az együttműködés közted és az írónő között, de ugye közben kiderült, hogy ez rendhagyó módon meglepetés volt a számára. Azonban a jövőre nézve, el tudod képzelni, hogy úgy működj együtt egy íróval, hogy ő próbál neked segíteni, hogy mit rajzolj, hogy ő mit tart lényegesnek? Vagy inkább szereted egyedül eldönteni?

Mind a kettőnek megvan az előnye és a hátránya is. Beával mi elég régóta ismerjük egymást, úgyhogy én érzem az ő világait, így meg is tudom jeleníteni őket, így vele biztos, hogy tök jól menne hosszútávon is. De ahogy hallottátok [a paneles beszélgetésen], említette is Ildikó, hogy valószínűleg lesz még ilyen alkalom, aminek nagyon örülök. Néha viszont nagyon terhes tud lenni, ha valaki eleve úgy küld egy szöveget, hogy „te figyelj, akkor ide szeretnék egy ezt, ezt és ezt…”, pedig lehet, hogy nekem teljesen más benyomásaim támadnak, más gondolataim, mint amit ő elképzelt. Én úgy gondolom, hogy ha már valakit felkérünk, hogy illusztrálja az írásunkat, akkor hagyjuk meg neki azt a kis szabadságot, hogy nézzük meg és várjuk ki, vajon neki mit mond a szöveg. Amúgy is minden embernek, minden olvasónak mást fog mondani. Nem szeretem az ilyen szájba rágós dolgokat.

A rövid időn kívül, ami a rendelkezésedre állt, mi bizonyult a legnagyobb kihívásnak a munkafolyamat során?

Nem maguk a képek voltak kihívások, hanem pontosan ez: az idő. Hogy egy két és fél hónapos munkát hat nap alatt kellett befejezni. Ez volt a kihívás benne, elvégre normál esetben van ideje az ötleteknek érlelődni bennem, szoktam jegyzetelni, vázlatokat készíteni. Ez most mind kimaradt. Gyakorlatilag első pillanattól fogva élesben ment az egész. A legutolsó kép, a klasszikus csipkés tangabugyis, amelyik az erotikus fürdőkádas novellához készült, azzal sokat vacakoltam. Még vasárnap éjjel háromnegyed kettőkor (hétfő reggel nyomdába kellett kerülnie a kéziratnak), Ildikó rám ír, hogy az a bugyi ott nem az igazi, ennél többet is tudok. Mondtam, hogy oké, csipkés legyen? Ildikó erre: Az jó lesz! Úgyhogy akkor még felkeltem, és háromra már ott volt neki a másik rajz. És már ment is nyomdába. Ez volt ebben a nehéz. Hiszen amikor illusztrál az ember – vagy legalábbis én így vagyok vele -, akkor az kicsit olyan, mintha a gyerekemet adnám ki a kezeim közül: figyelem, ahogy önálló életre kel és magától teszi a dolgait. Annyira felkészületlenül ért ez az egész, hogy nagyon féltem, milyen fogadtatásban fog részesülni. Hogy hányan fognak majd anyázva, a fejüket fogva, ordítva szaladni az ellenkező irányba, hogy úristen, mi ez. De eddig úgy tűnik, hogy azért nem lett olyan rossz.

A mi példányunk még a postán van, így nem volt alkalmunk olvasni a novellákat, de most az illusztrációkat átlapozva, a Csak mi, lélekharcosok novellához készített rajzodról nekem egyből Dalí jutott eszembe.

Dalíhoz sok közöm nincs, nem is nagyon volt soha, kifejezetten nem szeretem a képeit. De annál a novellánál is meg kellett jeleníteni egy olyan konfliktust, illetve egy olyan kapcsolati rendszert, amit semmilyen más eszközzel nem tudtam, csak egy ilyen összeszőtt fantáziavilág segítségével. Nem tudom, ez tényleg csak úgy jött. Az is egy olyan kép volt, amit gondolkodás nélkül elkezdtem rajzolni, és közben morzsolgattam magamban a szövegeket, amiket olvastam előtte, és bele-belenéztem – ott volt a laptopomon előttem -, és csak rajzoltam, rajzoltam, ilyen „lesz, ami lesz” – alapon. Általában egyébként ez így van. Elolvasom, és azonnal nekiállok rajzolni, amikor ilyen gyors munka van. Vagy jó lesz, vagy gyűröm az egészet és mehet a kukába, és még két, három, négy, öt kör.

Milyen technikával dolgozol a legszívesebben?

A tinta és a toll a nagy kedvencem. Az akvarellt is szeretem, de nyilván itt az ki volt lőve. Fekete-fehér tollrajzokat kért tőlem Ildi. Az akvarellel sokkal több munka van, és az ennek a kötetnek a hangulatához nem is illett volna. Szerintem túlságosan elvonta volna a sokszínűség a figyelmet.

Egy kissé randomnak tűnő kérdésünk is van a számodra. Beának is feltettük, de téged is meg szerettünk volna kérdezni, elvégre te is olvastad a novellákat. Melyiket választanád: inkább megvakulnál, vagy gyíkká változnál?

Válnék gyíkká szívesen, úgy kiosztottam volna én is a varázslót! Lazán. A gyík… hmm, na igen. Ugye most a novella világára asszociáltam azonnal. Jól van, értem. Ha eltekintünk a novelláktól, akkor viszont inkább megvakulnék.

Így művészként is bevállalnád?

Pláne.

Ehhez kapcsolódóan akkor mihez kezdenél? Vakon elég nehéz rajzolni.

Rajzolni igen. Viszont kiélesednek más érzékek. Nem gondolom azt, hogy ne találnám meg úgy is az önkifejezés lehetőségét. Ami kijön, az kijön. Aminek ki kell jönnie, annak mindegy, hogy írásban jön ki, rajzban jön ki, vagy az embernek a torkán jön ki, mert éppen énekelni tud. Ha mást nem, akkor lehet, hogy én is táncolnék, mint a lány ahogy táncolt az Esővágyban.

Viszont hogyha a novellák kapcsán gondoljuk végig az egészet, akkor már csak azért is választanám ezt, mert az egésznek a megoldása… az egy közösségi célt szolgál. Azzal, hogy ő vak, meg azzal, amit ő csinál… nem akarok spoilerezni, de az egyik legjobb novella a kötetben, szerintem.

Calderont, vagy bármilyen más űrben játszódó történetet mennyire lenne testhezálló neked illusztrálni? Nyilván, gondolom nem sok esély van rá, mert nagyon hosszúak, de eljátszottál már az ötlettel?

Nem hiszem, hogy lesz illusztrálva, de mindet olvastam egyébként, és mindegyikhez tudtam volna mit rajzolni. Alapvetően bírok a biomechanikától elkezdve a science-fictionön át mindent, egyébként, rajzolni is.

Melyik áll hozzád közelebb: a Calderon vagy a Szivárgó sötétség sorozat?

Nem tudnék választani, hangulatfüggő. Nyilván nagyon sokszor nézem csupán illusztrátor szemmel, hogy melyiket lenne egyszerűbb, vagy könnyebb és nem tudok dönteni.

Képregényeket egyébként szoktál rajzolni?

Nem. Van egy nagyon jó barátom, ő motoros és elég hibbant figura. Ők elmentek két évvel ezelőtt Csernobilba motorral az egyik barátjával. Ő blogol, és az ő útjukat gyakorlatilag képregény formátumban, kicsit ilyen marveles stílusban, szintén fekete tollrajz technikával, illusztráltam. De ez volt az egyetlen képregényes próbálkozásom. Nem hiszem, hogy lesz több. Ebben a műfajban vannak nálam sokkal-sokkal jobbak. Nem erőltetem.

Ennyi kérdésünk lett, a többit lelőtte Anita (Moskát Anita vezette a panelbeszélgetést. – szerk.). Nagyon szépen köszönjük, hogy időt szántál ránk. Kíváncsian várjuk a további munkáidat a jövőben!

Nagyon szívesen, én is köszönöm a lehetőséget.

Advertisements

Interjú László Mayával, az Esővágy illusztrátorával” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s