Extra tartalom · interjú · projekt

Interjú On Sai írónővel

mekkaltam

2016. december 17-18. között tartotta meg a Könyvmolyképző Kiadó az idei Aranymosás könyvek könyvbemutatóját a Premier KultCaféban. A Prológus több bloggere is részt vett az eseményen, ahol két interjút is készítettünk. A László Mayával készített interjút már olvashattátok, (ha esetleg lemaradtatok volna róla, katt a >>>linkre<<<) ma pedig On Sai válaszait hozzuk el nektek. Nemcsak Mayától kérdeztük meg, hogy gyíkká változna, vagy inkább megvakulna, szóval tartsatok velünk! 🙂


Melyik általad írt történet világában élnél legszívesebben?
Egyikben sem. Jó eséllyel mindegyikben meghalnék nagyjából egy hét alatt, ami nem lenne túl szerencsés.

Íróként nehéz váltani a regény és novella formátum között?

Igen, nagyon nehéz váltani, legtöbb író nem is tud mind a kettőt írni: vagy novellaírók, vagy regényírók, és nem tudnak átmenni más területre. De ha az ember képes váltani, akkor rengeteg új dolgot megtanul. Például aki regényíró, az sokszor nagyon könnyen szétcsúszik a dramaturgiában. Viszont, ha novellázni kezd, akkor a dramaturgiai érzék erősödik. A novellisták remek világépítők is, hiszen kénytelenek világot építeni, főleg fantasztikumban, és mindezt úgy, hogy felskiccelnek egy-két mondatot, ami által azt az érzetet keltik, hogy egy komplex világ van mögötte. Az Esővágy kötetem mögött például nincsenek kidolgozott világfelépítések. Én pontosan annyit látok az Esővágy novellákban, ami benne van a könyvben. Ez egy bűvészmutatvány.

Ha már az Esővágynál tartunk, miért pont ez a novella lett a címadója a kötetnek?

Mert ez egy nagyon egyedi cím, és ha rákeresel, semmi mást nem fog kidobni a böngésző. Másrészt pedig szerintem ez egy érzelmileg nagyon erős novella, rengeteg szenvedély van benne. Azt gondolom, hogy a szexualitást szépen is meg lehet írni. Nagyon komoly problémám van azzal, hogy az olvasott regényekben annyira lapos a nemiség leírása, pedig az egy csodálatos kaland, egy élmény. Ez az élmény, azt remélem, hogy át is üt ezeken a lapokon.

Hogy jött számodra a novella írás? Ugye mi elsősorban a regényeidről ismerünk, először a Calderonról, majd a Szivárgó sötétség sorozatról, de érdekelne, mégis melyik volt előbb.

Én alapvetően regényíró vagyok, viszont a Scar nekem már 2004-ben kész volt. Nagyon sokáig nem tudott megjelenni, mert abban az időben még nem voltak nyílt regénypályázatok. Ami most megy az irodalmi életben, az egy rendkívül könnyített terep a kezdő írók számára. Mi még úgy indultunk, hogyha írtál egy regényt és kilincseltél vele, akkor azt mondták, hogy „á, első könyves? Ugye viccelsz?” A science-fiction életben 10 éve még az se igazán volt előny, ha az ember nő, és ahogy be lehetett mutatkozni sci-fiben illetve fantasztikumban, azok a novellák voltak, mert azokat újságban vagy antológiákban meg lehetett jelentetni. Na most, én még életemben nem írtam 300 oldalnál rövidebbet. Az első novellám egyébként az Ébredés volt, ami szintén megjelent az Esővágy kötetben. Az, amelyik arról az idegen lényről szól, aki próbál számolni.

A novellák nekem gyakorlások meg játékok voltak mindig. Az írói stílusom csiszolódott, és erre kellettek, illetve arra, hogy pályázatokat nyertem velük. Nagyon jó bemutatkozás volt, hogy az első írásommal, amit beküldtem, megnyertem az Új Akropolisz filozófiai novellaíró pályázatát, a nyeremények pedig ilyen 100 000 forintok körül voltak. A következő évben hat helyre küldtem be, és ötön nyertem; ez nagyon erős indulásnak számított. Egy idő után felkértek, hogy írjak regényt (ezek ilyen kötött világra íródó regények), amely végül nem látott napvilágot, mert gazdasági gondjai adódtak a kiadónak, viszont hatalmas gyakorlást jelentett, illetve persze megtiszteltetést is. Innen lehetett elindulni, de azzal, hogy nekem volt egy féltéglányi elsőkönyves kéziratom, azzal semmit nem lehetett kezdeni az égvilágon akkoriban még.

Amikor egy íráson dolgozol, meg szoktad közben, vagy esetleg utána mutatni valaki másnak?

Gimnazista koromban az összes barátom verseket írt, méghozzá rossz verseket. Én már akkor is science fictiont, meg fantasyt írtam, de akkor megtanultam, hogy én nem mutatom meg senkinek, mert szerintem udvariatlan dolog a rossz írásainkat másra rátuszkolni, főleg ha nem érdekli az illetőt. Ez pedig felnőtt koromra is megmaradt, így én nem szoktam soha senkinek megmutatni az írásaimat, mert nem merül fel bennem a lehetőség, még most sem, hogy már jól írok. Az Írókör nevű formációt 2008-ban hoztuk létre, ami mai napig működik, de már csak ilyen nyári táborok kapcsán, ott kezdtem el novellákat is írni, és ott kaptam visszajelzést a többiektől szervezetten, illetve én is ott adtam. De olyan soha nem volt, hogy én elküldtem volna valakinek, hogy “légyszi, olvasd már el.”

És ha ők kérik?

A barátokét elolvasom, régebben bárkiét elolvastam, és szívesen adtam véleményt, de hát most már olyan kommunikációs forgalmam van, hogy csak a profi szerzőkkel tudok foglalkozni.

Olvasásnál melyiket preferálod: a hosszabb regényeket, sorozatokat, avagy a novellákat?

A hosszabb regényeket szeretem. Szerintem legyen egy írás legalább egy ötkötetes sorozat, nálam itt kezdődik, egyszerűen mert jó benne maradni a világban.

Vannak furcsa szokásaid, babonáid az írással kapcsolatosan?

Babonák nincsenek, de szerintem elmebetegnek nézek ki írás közben. Ugyanis ha megakadok, és nem tudom, hogy a szereplők hogy vitatkoznak, vagy ilyesmi, akkor elkezdek hadonászni magam előtt. Olyan szinten átjön fizikailag a jelenet, hogy néha félszavakat ki is mondok, és ez állítólag kívülről nézve nem teljesen százas dolog, úgyhogy könyvtárban azért nem mindig merek írni. A másik ilyen az, hogy én folyamatosan gondolkozok az írásokon, és már voltak igen kínos pillanataim belőle. Például, egyszer ott álltunk a tömött metró kellős közepén kapaszkodva, és akkor közöltem a teljes metróval azt a kulcsmondatot, amit a karakter kimond egy fantasy világban, ami így hangzott: „Térdelj le, és imádd istenedet!”Azt a döbbent néma csöndet… körbenéztem, és hát ez olyan kínos volt, hogy le kellett volna szállnom, de annyira siettem, hogy úgy voltam vele, ezt akkor megbocsátom magamnak és maradok. De többen elmentek a környékemről és átszálltak más vagonba.

A következő kérdést Mayának is feltettük, de a te véleményed is érdekelne: megvakulnál vagy gyíkká változnál?

Megvakulnék, mert attól még tudnék írni, viszont gyíkként igen nehéz kezelni a laptopot. Ő egyébként mit válaszolt?

Ő is megvakulna.

Megvakulna, ugye? Az határozottan jobb lenne.

Egyébként először azt mondta, hogy gyíkká változna, mert azonnal a novellára asszociált. De aztán meggondolta magát.

Nos igen, gyíknak lenni egyáltalán nem praktikus. Az ember kicsi, zöld és meztelen.

Ha már választós kérdések, mi lennél inkább: mentál vagy Ferrero nemes?

Ferrero nemes. Az abszolút menne. Bár szerintem a mentál is menne, de mégis.

Hallottunk híreket arról, hogy a Calderon esetleg megjelenne angolul is. Lehet tudni valamit arról, hogy ez hol tart?

Ott tart, hogy az angol fordítás teljesen kész van, az angol anyanyelvi lektorálás még nincs, és úgy tűnik, hogy lesz más könyve is a kiadónak, amit már elkezdenek januárban angolra fordítani, de ez még titok.

Nem Réti László új könyvéről van szó?

Akkor még egy harmadikról is tudok, merthogy én intézem a fordítóval a megbeszélést.

El tudsz képzelni képregényt mondjuk a Calderonból? Ez is Maya kapcsán jutott eszünkbe.

Őszintén, erre még nem gondoltam, de ez egy jó ötlet. Szerintem Maya jó eséllyel meg tudná rajzolni. Nagyon örülnék neki. A Rejtő képregényeket imádtam, szóval abszolút nyitott lennék ilyesmire. A Calderon amúgy is elég lendületes, ráadásul amikor írtam, akkor teljesen úgy képzeltem el, mint egy színpadi jelenetet: színre bemennek, színről kimennek, és ez képregényben teljesen jól működne.

Saját, vagy ismerősök személyiségjegyei, szokásai meg szoktak jelenni egyes karakterekben?

Szerintem az összes létező karakteremben benne van a személyiségem, jókban rosszakban egyaránt. Sőt, az írásaimon keresztül felfedezek olyan szokásokat, tulajdonságokat magamban, amiknek azelőtt nem voltam tudatában. Például az, hogy Lucy fel-alá sétál, azt én is elkezdtem csinálni sokkal később, amikor nagy mennyiségű adatot kellett megtanulnom. Csak ez addig tudat alatt volt, fel se tűnt, hogy előtte is csináltam.

Szoktál sírni könyveken? Ha igen, melyik az, amelyiken először eltört a mécses? Értjük ezt olvasott, illetve saját könyvekre egyaránt.

Ha azokra a könyvekre gondolok, amiket olvastam, akkor a Szadako élni akar című könyvön biztos nagyon sírtam gyerekkoromban. Az egy nagyon fura könyv, és nem is értem, miért gyerekkönyvként adták el, ugyanis a Nagasakiban történt atomrobbanás után játszódik és egy kislányról szól, aki túlélte a katasztrófát, de erősen sugárfertőzött volt, és ezer papírdarut hajtogatott azért, hogy túlélje. Ez egy nagyon híres történet, és azt hiszem, valóságos alapjai is vannak. Meghajtogatják az ezer papírdarut, de azt hiszem, mégis meghal. A végére nem emlékszem teljesen, de a papírdarukra igen.

Saját könyvön pedig, amikor meghalnak az ellenségek, azt mindig megsiratom. Hát én a Calderonban úgy sírtam, mikor meghalt a gonosz hentelő barátunk, Adler. Mert hiszen ő mit akart? Hogy elfogadják.

Az egy nagyon erőteljes jelenet volt ott a végén.

Egyébként egy nagy, véres jelenetet terveztem eredetileg, de aztán rájöttem, hogy Calderon nem ilyen. Az utolsó pillanatban nem erről szól a történet. De ugyanúgy sírtam például, amikor a Lucy kötetben, a bombázott bolygóról menekülő emberek szállnak fel a hajóra, és Artúrék küzdenek, hogy a gyerekek és a nők jussanak fel elsődlegesen. Ezt a jelenetet egy oldallal hosszabbra terveztem, de én úgy sírtam, mert annyira láttam magam előtt. Előtte  Hiroshima és Nagasaki bombázásairól néztem felvételeket, de aztán végül nem írtam bele azokat a technikai elemeket, mert annyira sok volt, hogy nem bírtam.

Érdekes egyébként, hogy a Lucy milyen vékony a Scarhoz képest, és mégis mekkorát üt. A Calderonnál pedig pont fordítva: az első viszonylag rövid, a második pedig féltégla.

Igen, ennek az is lehet az oka, hogy a Scar és a Lucy között több év telt el, és szerintem érezhető a különbség. Ami a Calderont illeti, annak teljesen más oka van, ugyanis nem tudom, tudjátok-e, de a Calderon első részét én fogadásból írtam. Ez úgy nézett ki, hogy a Keleti pályaudvaron a barátnőm – akit Sezi úrnőként egyébként beleírtam a Calderonba -, tehát Sezi úrnő volt az, aki rendesen felhúzott. Valami Júlia füzetkéket nézegettem, és mondtam neki, hogy nem igaz, hogy miért nem lehet ezeket rendesen megírni, ha már megjelentetik. Elvégre sablonos karakterekből is lehet élvezeteset írni. És erre azt a választ kaptam, hogy „aha, persze, nagy a szád, akkor csináld!”

Mondom, jó, akkor vegyünk egy rangruhás nemest, egy japán lányt, egy jó katonát, meg egy gonosz zsoldosvezért – ezek ugye mind sztereotípiák – gyúrjuk össze, és megnézzük. Legyen mellé egy űrhajó megtámadása is, aminél unalmasabb dolog, szerintem a világon nincs. És akkor leültem írni, és már az első mondatoknál, a rangruhás nemesem nem azt akarta csinálni, amit egy rendes sztereotíp karakternek kellett volna. Ő nem akart főhős lenni, ő öngyilkos akart lenni. És úgy voltam vele, hogy jó, akkor lássuk, mi lesz ebből. És mindenki követte a példáját, és mást csinált, mint amit kellett volna nekik a sztereotípia alapján.

Amikor ezt megírtam, akkor még semmilyen megjelenési lehetőség nem volt, és igazából azt sem tudtam, hogy ezt lányoknak vagy fiúknak fogják majd esetleg egyszer megjelentetni. Ha fiúknak, akkor több százezer karakternyi világleírás lett volna benne, amik végül nem kerültek bele, mert ugye végül a Könyvmolyképzőnél jelent meg, nem a Galaktikánál. Második részbe viszont beletettem azt a  világleírást, ami kimaradt az elsőből. Ott egyébként kicsit túlcsavartam a dolgokat, mert azt három és fél hónap alatt írtam, és jelenetről-jelenetre láttam én is csak magam előtt. Olyan volt, mintha sakkoznék. Így egy kicsit hosszú lett szerintem.

A többi Prológus tag nevében nem tudok beszélni, de szerintem direkt jót tett, hogy ilyen hosszú lett a második kötet. Az elsőben tele voltam kérdésekkel, így jól jött a magyarázat a másodikban.

Igen, sci-fiben nem szabad bolygókat, meg hasonlókat magyarázni, mert mindenkinek természetes. Igazából megnéztem, hogy milyen kérdések maradtak az olvasókban, és akkor azt beleírtam. Azt hiszem, a blogomon még olyan bejegyzés is volt, ahol az olvasók kérhették, hogy kiről akarnak többet tudni.

Úgy tűnik, kifogytunk a kérdésekből, úgyhogy nagyon szépen megköszönjük, hogy időt szántál ránk! Alig várjuk, mivel rukkolsz elő legközelebb!

Én is köszönöm.

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s