Extra tartalom · projekt

Tabitha Suzuma és a mentális betegségek

forbiddenextrak

Én és a depresszió

A cikk eredetileg megjelent: SANE’s magazine, Your Voice

Azért választottam a könyveim témájának a mentális betegségeket, mert ez olyasmi, amit első kézből megtapasztaltam. Valami, amivel együtt nőttem fel, és ami majdnem teljesen tönkretett. Gyerekként utáltam az iskolát, így inkább történetek írásával múlattam az időmet, ahelyett, hogy odafigyeltem volna órán. Bár akkor még eszembe se jutott, hogy depressziós lennék, a napi rutint fullasztónak éreztem, és egyre többet és többet akartam egyedül lenni. Mire középiskolába léptem, már odáig jutottam, hogy bezárkóztam a mosdóba a szünetekben, csakhogy elkerülhessem az embereket. Egyre távolabb sodródtam a barátaimtól és úgy éreztem, képtelen vagyok tartani a lépést a kortársaimmal. Tudtam, hogy valami nem stimmel, de fogalmam sem volt, hogy micsoda, és saját magamat hibáztattam, amiért nem vagyok olyan, mint mindenki más körülöttem. Végül elérkezett a töréspont, és ott hagytam az iskolát tizennégy éves koromban, a vizsgáimat pedig magántanulóként tettem le. Ekkortájt kezdtem írni mentális betegségekről és öngyilkosságról – amelyek jól tükrözték az akkori rendkívül zavart elmeállapotomat.

Francia irodalmat tanultam a King’s College Londonban, és bár az egyetem által nyújtott szabadság miatt ezt könnyebben viseltem, mint a középiskolát, még így is kétségbeejtően boldogtalan voltam. A depresszióm az utolsó évemben érte el a csúcsát, amikor közvetlenül a diplomaosztóm után az egyetemi campuson sétálva azon töprengtem, vajon melyik épület a legmagasabb, melyik ugrás végezne velem garantáltan. Végül nem mertem megtenni, így inkább írtam egy búcsúlevelet, és több szemeteszsákot a fejemre tekerve feküdtem le aludni, ami az éjszaka folyamán lecsúszott, így megkímélve az életemet.

Egészen húszéves koromig nem sikerült összekötnöm létezésem borzalmát a depresszió fogalmával. Csak arra emlékszem, hogy már hosszú ideje meg akartam halni. Illetve, a „meg akartam halni” talán rossz kifejezés. Az egész családom ateista, és a halál gondolata mindig rémisztőnek és véglegesnek tűnt. De amikor valaki depressziós, az élet egyszerűen elviselhetetlen, és ez tűnik az egyetlen kiútnak. Olyan, mint két szikla közé szorulni: rettegsz a haláltól, attól, hogy majd soha többé nem látod a családod, attól, hogy tönkreteszed a családod csakúgy, mint önmagadat, rettegsz a fájdalomtól, az egésznek a visszafordíthatatlanságától – de azt is tudod, hogy nem vagy képes tovább élni. Még a lehetősége is teljes képtelenségnek tűnik, és eléred azt a pontot, amikor már bármit megtennél, bármit, csak szabadulhass.

Végül megtaláltam magamban a kellő bátorságot ahhoz, hogy beszéljek a betegségemről és szakember segítségét kérjem. Az első orvos, aki látott, közölte velem, hogy egyáltalán nem vagyok depressziós. Mint a legtöbb mélyen depressziós ember, megtanultam remekül leplezni az érzelmeimet. Az orvos véleménye az volt, hogy nincs az az isten, hogy egy depresszióval küzdő ember mosolyogjon és ilyen intelligensen elbeszélgessen vele. Segítség helyett munkát ajánlott! Az, hogy egy szakember a szemembe mondta, hogy a depresszióm a képzeletem szüleménye olyan volt, mintha gyomorszájon vágtak volna. De mentem tovább, más orvosokhoz, akik aztán tanácsadókhoz, pszichológusokhoz, pszichiáterekhez irányítottak tovább. Az elmúlt tizenöt év során rengeteg terápián átestem, több mint húszféle antidepresszánst szedtem, sokszor többet egyszerre, csakúgy mint antipszichotikumokat, és hangulatingadozást javító készítményeket. 2014-ben még abba is beleegyeztem, hogy alávessem magam az ECT-nek (elektrosokk terápia). Néhány gyógyszer szedését abba kellett hagynom az erős mellékhatások miatt, néhánytól nemhogy jobb, de rosszabb lett az állapotom, és néhány egyáltalán semmilyen hatással nem volt rám. Előfordult, hogy egy gyógyszer segített egy darabig, aztán elmúlt a hatása. A hivatalos diagnózisom szerint súlyosan rezisztens depresszióval és bipoláris tendenciával rendelkezek, ami ritka. A legtöbb hangulatot érintő betegség jól reagál a gyógyszeres és/vagy terápiás kezelésekre.

Bár továbbra is napi szinten küzdök a betegséggel, vannak jobb időszakaim, és az, hogy írhatok a tapasztalataimról a kitalált karaktereimen keresztül lenyűgözően katartikus élménynek bizonyult. Ezáltal tudom megosztani másokkal, hogy min mentem keresztül. Az összes könyvem teljes mértékben kitalált, de a saját élményeim inspirálnak, ami sokkal valósághűbbé teszi az írásaimat. Amikor úrrá lesz rajtam a depresszió, sokszor kényszerítem magam arra, hogy leüljek a számítógépem elé és leírjam, pontosan mit érzek, hogy pontosan milyen gondolatok futnak át az agyamon. Később pedig próbálom beemelni ezeket a részleteket a könyvbe, amit épp írok. Amióta az első könyvem megjelent, nagyon sokan kapcsolatba léptek velem, csak hogy elmondhassák: „én is átestem ezen”, vagy hogy „olyan volt, mintha saját magamról olvasnék”. A könyveim által képes vagyok beszélni a saját küzdelmemről a klinikai depresszióval, és ez lehetőséget ad az olvasóknak, hogy ők is elmondhassák a történetüket. Teljesen megdöbbentem, mennyi ember szenved, vagy szenvedett valamilyen típusú mentális betegségben, és megnyugtató volt rájönni, hogy nemcsak hogy nem vagyok egyedül, de remek a társaság! A mentális betegségek egyik fő ismérve, hogy elidegenítenek másoktól. Kitörni ebből a burokból és kapcsolatba lépni hasonló helyzetben lévő emberekkel hatalmas és kulcsfontosságú első lépés.

A mentális betegségek még mindig tabu témának számítanak, habár ezek bizonyítottan biológiai eredetűek, amelyeken nem lehet puszta akaraterővel úrrá lenni, és semmi köze az illető személyiségéhez vagy intelligenciájához. Az a szomorú tény, hogy egyre több embert érint a probléma a modern társadalomban, ami hatalmas nyomást helyez a tagjaira. Statisztikailag négy emberből egy szenved valamiféle mentális betegségben napjainkban, a korai halálozások 20%-ának az oka öngyilkosság, és ez a leggyakoribb elhalálozási mód a 35 év alatti férfiak körében. Csak ebben az országban, becslések szerint éves szinten 24 000 fiatalok általi öngyilkossági kísérlet történik, ami azt jelenti, hogy minden 20 percre jut egy.

Hosszú utat tettem meg, doktortól doktorig, pszichológustól pszichológusig, a létező összes gyógyszert kipróbálva. De még mindig reménykedek, hogy egyszer tényleg megszabadulok ettől a betegségtől: a mentális betegségek kezelései nap mint nap fejlődnek. Manapság már azon emberek nagy többsége, akik szakmai segítségért fordulnak, hamar jobban lesznek, és tényleg sok lehetőség van a világban azok számára, akik elég bátrak, és mernek beszélni róla.

Ha azt hiszed te, vagy valaki, akit ismersz depressziós lehet, tudnod kell, hogy számos helyen fordulhatsz segítségért. A depresszió egy betegség, és mint a legtöbb betegség, ez is kezelhető és gyógyítható. De tényleg neked kell szólnod, ez az egyetlen módja. Ha gyakran érzed magad boldogtalannak, beszélj egy felnőttel. Ez lehet szülő, gyám, nevelőszülő, tanár, egy barát szülei, orvos, az iskolai nővér, valaki, akiben megbízol. Emberek milliói szenvednek mentális betegségben az Egyesült királyság területén és az egész világban.

Nem vagy egyedül.

Forrás (angol) @Tabitha Suzuma


bizbasz_bio

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s