Érdekességek · Új megjelenések · Extra tartalom · projekt · prológus

Exkluzív! A. M. Aranth: Propheta 2. részlet – Az 1. fejezet

Tegnap megosztottuk a Propheta Prológusát, ma pedig érkezünk a folytatással, azaz az 1. fejezettel. Jó olvasást mindenkinek!

* A részlet ezen verziója még változhat a megjelenésig!*

1. fejezet

Sajog

?

Vannak azok a szürke terek, ahol az ember ébrenlét és álom, élet és halál között jár.

Hihetetlen itt a tumultus. De az igazi fény, a valóság fénye lángol a szürke tereken túl. Megijeszt. A felnőtt emberek valahogy félni kezdik ezt a fajta ragyogást.

Látunk itt dolgokat, de nem értjük meg őket, mert alig hogy belépünk, barlang szája tárul elénk. Leülünk egy barlangban, háttal a szürkeségnek, és csak azt az őrjöngő káoszt bámuljuk minden figyelmünkkel, amit az odakint forgó kavalkád vet a falra beteges árnyjátékként.

És mégis, ha eléggé figyelsz, megláthatod. Észreveheted azt a nagyon, nagyon halovány szövetet, az univerzum szövedékét. A szálak mind a szürke helyekre vezetnek, az álmok, a kóma, a téboly mezeire. Ha csak egy másodperccel tovább tudsz figyelni, ha csak egyetlen szívdobbanásnyi ideig képes vagy még koncentrálni, meglátsz valamit, ami fenekestül felforgatja a világodat, és rámutat az univerzum mögött felsejlő igazságra. Ez a fátyol-élmény. Mert itt a szemedre már fátyol borul – talán az emberi elme kevés ahhoz, hogy ezzel az igazsággal szembenézzen, talán csak én vagyok gyenge, hogy ráeszméljek az univerzum nyílt színen, parlagon heverő titkára, nem tudom.

De ilyenek a szürke helyek – tudom, hogy láttam valamit, de nem tudom felidézni, nincs ott a fejemben, nem megy…

A levegőt kapkodva riadtam fel.

Egy mennydörgés távoli visszhangja ostorozta végig a vidéket, ropogva morajlott, és tompa puffanásként pattant vissza a távolban magasodó hegyekről.

A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Ez a villám elég közel csaphatott be, ha így felriasztott. Nem mintha valami jól aludtam volna mostanában, főleg az utóbbi három hétben. Óvatosan kibújtam a mellettem elterülve szuszogó lány karja alól, és felültem az ágy szélén. Közelgett az ősz, de még atlétában és rövidnadrágban se fáztam.

Minden tagom úgy sajgott, mint még soha. Nem is csoda: az elmúlt három hétben legalább húsz kilométert talpaltunk minden nap, szinte pihenés nélkül. És két közepes csatán is túlestünk. Átbotorkáltunk. Átvergődtünk. A Féotsuki Konszern csapatai soha nem arról voltak híresek, hogy olcsón adták volna magukat.

Lepillantottam a lábamra, és sírni támadt volna kedvem. A lábszáram közepén kipirosodott foltok mutatták, hol dörzsöli ki naponta a bakancs, nagyujjamon és sarkamon olyan bőrkeményedés virított, hogy vasat lehetett volna csiszolni rajta. Mindkét térdem lenyúzva, a jobbon gézkötés, barna átvérzett folt rozsdállott a gézen. Jobb combomon, ahol a nehéz pisztolytáska verdeste, kék-zöld sáv éktelenkedett.

Minden ízületem fájdalmas sikollyal tiltakozott, ahogy rájuk nehezedtem és felkeltem az ágyról.  Elbicegtem az ablakig, mint valami vén trotty.

Kint alkonyodott, és már eleredt a nyár végi eső – maholnap már igazi őszi monszun. Szerettem ezt az átmeneti időszakot, valahogy mindig a saját életem egy része jutott róla az eszembe. A csuklómra pillantottam és az egymás mellett sorakozó, már alig-alig látszó fehér hegek sorára.

És még az volt a könnyű időszak az életemben.

Rámosolyogtam az ágyon heverő, ájult lányra. Haja arany a ráeső fényben, csak az utolsó tenyérnyi rész kopott lila. Jobb combján tetovált keltafonat – épp, mint amilyen az én bal combomat ölelte körbe.

Aoi és Truth mindörökké.

Esetünkben ez bármelyik napot jelenthette, immár majdnem öt éve. Az első közös csatánkat sikerült kapásból egy földi poszthumán szuperkatona ellen megvívnunk, és Aoi úgy is kis híján otthagyta a fogát, hogy a mi oldalunkon beszállt a küzdelembe egy mesterséges szuperintelligencia is, aki korábban a teljes bolygót irányította.

Most mondhatnám, hogy szeretünk veszélyesen élni, de ez nem lenne igaz, mert nem szeretünk, csak épp úgy sikerül.

Az utcai lámpák villogva életre keltek. A fény az utcán velem szemben egy teherautó méretű óriásplakátra esett egy épület falán. Szép plakát volt: érett búzamező a háttérben, a jobb oldalon biztatóan mosolygó, széles arcú lány, szeme zölden irizál, vörösesbarna haja harmonizál a képpel. Bal szélen az Avaloni Élet Párt logója, alattas hatalmas betűkkel: VOTE FOR TRUTH! Szavazz az Igazságra!

Furcsa dolog önmagaddal találkozni óriásplakáton. Főleg, ha a kép olyan élesen különbözik a valóságtól, mint a jelen esetben. A plakáton a szemem körül nincs beesett, sötét folt, az orrnyergemen nincsenek kis, véres vágások, az ajkam nem berepedezett, a hajam nem megviselt, zsíros kontyban lötyög a fejem tetején… Megmostam már ezen a héten? Nem hiszem. És múlt héten?… Belenyúlni se volt kedvem.

De legalább ideillettem ebbe a világvégi koszfészekbe. A civilizáció határán jártunk, innentől már csak az Old John’s Wasteland pusztasága várt ránk a maga elszórt kis falvaival, amik előreláthatóan még ennél a helynél is hitványabbak lesznek. De még itt is dübörög a kampány, Truth Dunn mosolyog a plakátokról… Fura hely lett ez az Avalon.

Talpam külső ívén visszaegyensúlyoztam az ágyhoz, majd lezuhantam Aoi mellé. Hirtelen ötlettől vezérelve befogtam az orrát, és vártam.

Pár másodperc múlva hörögve ült fel az ágyban.

– Hülye! – öklözött vállon, és nem mosolygott, mint régen tette volna. Mielőtt ez az egész elkezdődött, mielőtt a nyakunkba szakadt volna a Védelmező öröksége.

Azonnal megbántam, hogy így keltettem. Hirtelen torkon ragadott a kezdődő sírás, és egy nyögéssel nekidöntöttem az arcomat a vállának.

– Mennünk kell – suttogtam, amikor már úgy gondoltam, nem fogom elbőgni magam. Aoi a hajamba túrt, és magához szorított. Ő is tudta.

– Persze, Truth. Ne haragudj, csak… megijedtem. Nyugtalanul alszom.

– Ki nem? – nevettem hisztérikusan, és kihúztam magam ültömben. Egy pillanatra belenéztem kék szemébe. Az útra nem hozott kontaktlencsét, és a haját sem festette már be jó pár hete, hiába volt a lila szín a személyes védjegye.

A háború még a néhai Verity Cadogannél is hatékonyabban fosztott meg mindannyiunkat a legnagyobb kincstől: az időtől. És az idővel együtt elvesztettünk még valamit: önmagunkat.

A lábammal húztam magamhoz a földön kupacba szórt ruháimat, aztán némi ijedtséggel vettem tudomásul, hogy a nagylábujjam nem hajlik be. Nofene. Mégis ráférne egy röntgen.

Ahogy felhúztam a fekete termónadrágot és a katonai zubbonyt, majd a vastag fekete zoknit, végül a bakancsot, tudtam, hogy valamit ki kell találnom. A napról-napra száguldó idő ugyanúgy kidörzsölte a lelkemet, mint a bakancs a lábszáramat, és mindkettővel kapcsolatban sürgősen lépnem kellett, ha tovább akartam menni az úton. A lelkem és a lábam versenyt sajgott. És ha valami nem változik hamar, akkor ez a sajgás okozza majd a végemet, mielőtt még elfogyna az út a talpam alól.

Ha ez nem volna elég, még mindig ott az a szörnyű, titkos féreg, ami minden éber pillanatban a lelkemet rágta, és amikor sikerült elaludnom, rémálmokkal támadta fáradt elmémet. A lelkifurdalás.

Ugyanis öt évvel ezelőtt megnyomtam a gombot és atombombát dobtam a férfi nyakába, akit szerettem.

A nevem Truth Dunn. Egykor oculus, most már fontos személy, nagy ember.

Ez pedig itt sajnos az én történetem.


Holnap érkezünk az utolsó részlettel, ami a 2. fejezetet tartalmazza majd!

zsebi_bio_2019

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s