Érdekességek · exkluzív · Extra tartalom · Kedvencek · miniprojekt

Amit nem tanítottak a suliban

A versről a legtöbb embernek az unalmas gimis irodalomórák jutnak eszébe, ahol a magyar tanár elvárja, hogy tudd, mit gondolt a költő, az adott vers írása közben. Tisztában légy a verselemzés minden mozzanatával.
Eszedbe jut Petőfi, Arany vagy épp Móricz. Unalmas költők unalmas élete.

Magyar tanárok gyermekeként, nekem szerencsére a másik oldalról is alkalmam nyílt rálátni a dolgokra. Megtanultam, hogy a verseket nem elemezni kell, hanem érezni és élvezni. A költőket pedig nem kell képzeletbeli piedesztálra állítani, hanem úgy kell rájuk tekinteni, ahogy voltak, emberként.

Mindenki sokkal jobban élvezné, élvezte volna az irodalmat, ha nem csak a költők, írók nagyságát tárgyalják, hanem megmutatják emberi valójukat a tanárok.
Akkoriban ezek az emberek voltak a lázadók, a züllött rocksztárok. Az adott társadalmi rend felforgatói. Ittak, ópiumot szívtak, na meg persze kuplejárokat járták szép számmal.

Az alábbi verseket azért gyűjtöttem ki, hogy akiknek már a “vers” gondolatától is felfordul a gyomra, kicsit más szemmel lássák ezután a világot, és megtapasztalják azt a bizonyos másik oldalt is.

Janus Pannonius, dereng? Középkor uncsi érthetetlen tájversek.
Akkor lássuk mi az, amit anno nem vettetek a suliban:

ÉLETKORÁRÓL

Hogyha anyám helyesen számolja: ez itt, ez az évem
épp a tizenhatodik életem éveiből.
Majd, amikor szőkén tovaszáll ismét a meleg nyár,
s gyöngül a nap, beköszönt már a tizenhetedik.
Mélyül a hangom, az ujjam mind többet kaparászik 
lágyékom táján, s mind virulóbb a botom.
Lányt látok – tűz önt el, reszket bennem a lélek,
s gyakran nedvezi át álmom a gyolcs lepedőt.
Házitanítóm, hagyj hát békén, menj az utamból,
csak suta kiskölykét bízta reád az apám.
Hagyjon a morc mester meg a bakszagu gyám is ezentúl,
senki se tiltsa, amit tenni megenged a jog.
Mától sutba a gyermeki gönc a csicsás fityegőkkel,
mától díszes olasz férfiruhát viselek.

A FAJTALAN URSUSRÓL

Nincs a fiúk közt kéjvágyóbb, mint Ursus, az etruszk,
rettentő bujaság hergeli szüntelenül.
Hogyha elébekerül nyáréjt egy lány, magafajta,
egyvégtébe kilenc fordulatot lezavar.
Vagy ha legényt lel, s már hét fart széttúrt a dorongja,
vígan tűri, hogy ők rajta tegyék ugyanezt.
Ennélfogva szerintünk nem jó név ez a “Medve”,
mert ő, Rufus, nem medve. Mi hát? Biza: nyúl.

Ki ne ismerné Adyt, róla még a legkonzervatívabb tanárok is megemlítették, hogy biza élvhajhász volt a szentem.

CSAK LÁTNI AKARTALAK

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Bontsd ki a szépséged vidáman,
Mint ó képeken meztelen angyalok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Várj hidegen, szabadon, hősként,
Még azt se kérdezd meg majd, hogy ki vagyok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Hunyt szemekkel feküdj előttem,
Miként egy vadvirágos, szűzi halott.

Vedd le ruhádról a büszke csatot,
Égnek szemeim téged látni,
Akit én megcsókolni nem akarok.

Vedd le ruhádról a büszke csatot
S én leborulok szőnyegedre
S megáldom a legdúsabb pillanatot.

Babits Mihály se marad ki a sorból.

VÉRIVÓ LEÁNYOK

A sápadt, vérivó leányok
keringenek szivem körül;
zsineget fonnak zabolának –
hajrá! a Sátán úgy örül!

Zsineget fonnak zabolának
vacogó fogaim közé –
a legderekabb fiu lesz ma
az ördögé! az ördögé!

És megnyergelnek, megnyargalnak –
milyen gyönyörüség nekem! –
Puha combjuk hideg nyomását
borzongó háttal élvezem.

Borzong a hátam, ing a véknyam,
hol mélyebb ágyékuk tüzell:
jaj mért vagyok velük magamra?
mért hagytál engem, szent Szüz, el?

Egednek kék legét ha színám
s emléked lelkesítne még,
keresztet kennék szemeimre,
s buzgón kiáltanám: “Elég!

Elég ti létlen boszorkányok!
vad semmi! vampir-elmerajz!
Lelkem tinektek zárva; nálam
a titkos kulcs; az égi pajzs.”

Mária, elefántcsontbástya,
szivet erősítő kehely,
Mária, győzhetetlen zászló,
mért hagytál, szent Szüz, engem el?

Kosztolányi Dezső pedig bevezet a bordélyok világába.

KIS BORDÉLYHÁZ

Picike kéjnők, ti, kiket kifestett
fantáziám, tiétek ez a dal,
egy férfitől, kinek az álma feslett
s útszélre vágta már a viadal.
Kis bordélyházam, túl az óperenciákon,
hadd lássa más is, nyíljék kapuja
s lépjen ki onnan százezer buja
kislány gyűrött selyembe haloványon.
Korcs angyalkák, ti hüvelyknyi lányok,
piskótatestek, kapualjban állók,
idézzetek halálos éjeket
és piszkos, parfümös ruháitokban
készítsetek mocsaras kéjeket.
Hegyes cipőcskétek bús vágyra koppan,
ha izzadt kéj mézébe forrotok,
gyönyört szaglász kis sáros orrotok.
A seggecskétek két kis gumilapda
és szörp a nyálatok ezüst patakja,
kéj, hogyha ültök s terpedt lábbal álltok,
aranyt pisiltek és habot kakáltok.
Ti vagytok nekem a láz és a vakság,
ti cukraim, ti gyilkos mérgeim,
tejen hízott kis rózsaszín malackák,
patkánykák, gyíkok, édes férgeim,
csiklandozzatok, ne hagyjatok árván,
takarjatok be, hogy senki se lásson,
violaszemetek legyen a lámpám,
a testetek legyen meleg kalácsom.
És hogyha majd őszen, lerongyolódva,
az ablakotokon bezörgetek,
eresszetek be rongyos ágyatokba,
az agg költőnek adjatok helyet.

A végére pedig jöjjön pár olyan szerző, akikkel gyermekkorunkban találkozhattunk. Pl.: Misi mókus, Pom pom,

Tersánszky Józsi Jenő

GYERE ÖLELD NYAKAM

A két karom nézd milyen kemény
Mindjárt reád uszítom őket
S a menekülést meg se kisérted
Meg se tudod,
Ha kinyujtottam két karom érted.
Hiába sírsz, hiába futsz
Megveszlek úgyis.

Vad riadót ver a szivem
A szádra, válladra, kebeledre, csipődre
A szemem farkaséhes.
Semmit nem igérek:
Máma szeretni foglak,
Holnap talán már rád se nézek
És soha többé.

A két karom nézd milyen kemény
Ma nincs még egy mint én olyan legény
Olyan gonosz s olyan kegyetlen.

Gyere öleld meg a nyakam
Mert kinyujtottam két karom érted.

Csukás István

KÖLYÖKKORUNKBA, MIKOR VADUL

Kölyökkorunkban, mikor vadul onanizáltunk
s képzeltünk nőt magunknak szinte már sírva,
és olyan élesen és olyan érzékien, mint aztán
soha többé, a világ nő-testű volt és nő-illatú,
és nő-mosolyú, és puha szájjal suttogott: gyere,
gyere; hónalj-verítékben fürödtünk, óriás mellek
közt aludtunk, combot hallottunk súrlódni, térdet
láttunk kivillanni, s fölizgultunk a könyvbe rajzolt
romboidokon, s mivel az egészet egyben sose láttuk,
összeraktuk hát szépen, mint a szűz isten hajdan,
mert istenek voltunk, magot pazarlók, benépesítvén
az ágyat, a vécét, a fa tövét, bőkezűen és örökké
kielégületlenül, ám mindig tettre készen; később
átestünk sorban a tűzkeresztségen, de az egészen más volt.

Végére pedig egy egész balladást hozok nektek, de megéri a fáradtságot, becsszó.

Weöres Sándor

GRANCORN LOVAG

Harcból megjött Grancorn lovag,
győzött kilenc csatán.
Ünneplik, harsog a hírneve
falu és város piacán.

Őróla cseveg, dalol, álmodozik 
a fehérszemély, valahány.
Hivatja Richárd király s Rosamund,
a szép királyleány.

Délcegen a várba föllovagol, 
leszáll kapubolt alatt;
három udvarhölgy, ifjú, begyes
bókolva elébe halad:

“Üdv neked, Grancorn, hős lovag! 
Üzeni felséges urunk:
estig várj; addig, parancsa szerint,
szolgálatodra vagyunk.”

Gondjukba veszik, föl a várba viszik 
e tarka pihés madarak,
szélesen suhanók, nevetők, csipogók,
hogy kongnak a szürke falak.

Hódol Grancorn: “Bűbájatok 
harcos szívembe hatott:
holtat is föltámasztana,
s az elő lesz halott.”

Hoznak pecsenyét, méhsört, csemegét, 
sürögnek selymesen:
“Diadalmas hős, bármit kívánj,
azonnal meglegyen.”

Nagyot sóhajt Grancorn lovag: 
“Egy évi harc alatt
nem háltam nővel férfiként,
kioltani vágyamat.”

A három dáma irul-pirul: 
“Sose tettünk még olyat,
miképp történik, azt minekünk
álmodni sem szabad.

De mert szeretünk, válassz közülünk, 
s ígérd, titok marad:
aki legszebb hármunk közül,
az oltsa ki vágyadat.”

“Mindhármatok legszebb tünemény, 
mindnek varázsa más,
nem is lehet választanom,
hát döntsön sorshuzás.

Sisakból húznak bojtokat, 
mind remegő, izgatott:
a vöröshaju, zöldszemü Elisabeth
piros bojtot huzott.

Sikolt és arcát elfedi: 
“A sors akarta így,
nem én rablom el tőletek,
ti csúnya két irígy..”

Barátnőim, ne lessetek 
mert szégyellem nagyon,
hogy feltett szűz erkölcsömet
mingyárt elhullatom.

Elillan a másik két urihölgy, 
de figyel a függöny mögül,
hogy rájuk is a nászéjszakán
majd míly végzet nehezül.

Lány-comb közt reng a lovag lövege,
tüzes vas, öt kiló,
fekete heréje duzzadoz,
akár két ágyugolyó.

Nehéz üteg lövöldözi 
a törékeny erődfalat,
de feszes rugalmas alapzatú
s himbál a lökések alatt.

Elisabeth jajgatva tűr,
mégis kedvére van,
hogy lágyékát kemény legény
döfi hatalmasan.

Szól Chloris: “Ocsmány borzalom! 
Férjhez sosem megyek!”
Szól Sheila: “Ha majd velem megesik,
üdébb, virulóbb leszek.”

Szól Chloris: “Elég volt! megöli szegényt! 
Odafutok, nem hagyom!”
Szól Sheila: “Ha majd te nyögöd e bajt,
mentőt nem akarsz, aranyom.”

Szól Chloris: “Ez a kis penészvirág 
gerjeszti föl ennyire?”
Szól Sheila: “Ha majd téged kokasol,
hamarabb lelohad heve.”

Se-vége se-hossza dúl a vihar 
a hullámzó szüzön.
Női mélyében öt liter
a belövellt férfi-özön.

Sírva fakad: “Irgalmas lovag, 
kicsi párodat elbocsásd!
Titoktartó öreg dadám
rakhat rám borogatást.”

Nyög Grancorn: “Csak most kezdtem el, 
be nem végezhetem?”
Segítsetek szépségesek,
vagy itt lerogyok betegen!”

Sheila libeg a függöny mögül, 
ragyogó tüzes hajadon,
délről rabolt fejedelmi leány:
“Ne búsulj, nagy erős lovagom!”

A hőst, aki hanyatt löki, 
keze-lába kacsolja át,
jártas menyecske módra teker,
hányja-veti tomporát.

Nyávog, piheg, forog, liheg, 
elalél, sápad, kihevül,
hol kanca módra hágatja magát,
hol ő lovagol felül.

Aztán e cigányka se bírja tovább: 
“Köszönöm, nagy erős lovagom!
Jutalmul arany haj-pántomat
karodra átcsatolom.”

Chloris, ábrándos kékszemű, 
bőre tej, haja len,
tündéri cukorhab-látomás:
búvik szemérmesen.

“Jaj, ne” – nyafog, kényeskedik – 
“még kicsi vagyok, ne bánts!”
De várja hogy lefektetik,
ahogy pólyást szokás.

Szemet húny, nem tud semmiről, 
édes álomba dőlt,
s a vitéz, mint sütni-való madarat,
úgy tűzi nyársa őt.

A finom jatékbaba lábaköze 
csiklandó szerkezet:
lüktetve szíja, gyűrűzve feji
mit a hős belészegezett.

Holtat is feltámasztana, 
s az elő lesz halott.
Szól Chloris: “Grancorn, kedvesem,
mert vagy lottyadt, aszott?”

Eközben csöndes este lett, 
ottkinn hazaballag a nyáj,
kong a harang, giling-galang,
leszáll a kék homály.

Vonat zakatol, de rá se fütyöl 
a bajnok, mit se kiván.
S nem várja Richárd király: egyedül
Rosamund királyleány.

Rubin ajka, zafir szeme 
szerelmesen mosolyog:
“Üdv neked, Grancorn, hős lovag!
Győztél, s jutalmat adok.”

Válassz: ajándékozzak-e 
szekér aranyat neked?
Vagy férfiszem nem látta, dacos,
márvány-sima testemet?”

Grancorn lovag elkékül, dadog: 
“Gyönyörű királyleány,
majd add nekem jutalmadat
holnap, vagy holnapután.”

Remélem ezentúl már más szemmel fogtok nézni a költészetre, és jobb szívvel gondoltok költőinkre, akik ugyanúgy emberek, vágyakkal, álmokkal megpróbáltatásokkal, mint mi.

A verseket a Magyar Erato című kötetben, még sok más mellett, találhatjátok meg.

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s