ajánló · Értékelés · General Press · romantikus

Julie Klassen: Híd a Temzén – egy könyv, ami miatt megőszültem

Fülszöveg:

Miután elkövet egy megalázó hibát a tárgyalóteremben, az ifjú jogász, Benjamin Booker elhatározza, hogy soha többé nem bízik egyetlen gyönyörű nőben sem. Amikor azonban a munkaadója megkéri, hogy hagyja el Londont, és egy régi barátjának a meggyilkolása ügyében nyomozzon a Temze egyik szigetén, Benjamin még nem sejti, milyen nehéz lesz betartani a fogadalmát. A bűntény fő gyanúsítottja ugyanis a gyönyörű Isabelle, aki viszont állítása szerint évek óta nem hagyta el a ködbe burkolózó, kies szigetet. De hihet-e neki Benjamin?

Isabelle csak a szigeten érzi magát biztonságban, de egy ideje az otthona mintha egyre inkább a börtönévé válna. Amikor a jóképű Mr. Booker közli, hogy a családi vagyon gondnoka gyilkosság áldozata lett, a nő mélységesen megdöbben a hír hallatán. Egy visszatérő álom kísérti ugyanis, amelyben az áldozat halálát látja maga előtt. Vagy talán nem is álom volt?

Vajon sikerül-e a két fiatalnak leküzdeni a gátlásaikat és a szívük szavára hallgatva, kéz a kézben megoldani a rejtélyes gyilkosságot?

General Press, 2021, 368 oldal

Jól hangzik, ugye?

Nos, én is így vélekedtem, míg el nem kezdtem olvasni a regényt. Az alapelgondolás nagyon jó lett volna. Adva a gyönyörű angliai táj, romantika, kis krimivel fűszerezve és a kosztümös könyvek varázsa.

Mégis miért nem haladtam a könyvvel, és miért ment az egész nyögvenyelősen?

Főhősünk Benjamin Booker volt az egyik okom, a srác ügyvéd, és egy hölgy megvezeti, így totál hülyét csinál magából a bíróságon. Béna Ben ezután elveszti minden bizalmát a női nem íránt.
Persze ezután egy olyan gyilkossági ügybe keveredik bele ügyvédünk, ahol a fő gyanúsított egy másik hölgy, az igencsak okos és csinos Isabelle. 
Ezzel nem is lenne baj, adva a bizalmatlan légkör, melyben a fiatalok mégis bízni mernek egymásban, majd fellángol a szerelem, élvezetes szócsaták, szikrázó levegő!

Bárcsak!

Helyette nonszensz párbeszédeket olvashattam, amiktől a hajamat kellett tépnem. Benjamin olyan nagyon körültekintően, és egyáltalán nem feltűnően szegezi neki a kérdéseit hölgyünknek, hogy a leghülyébb is kitalálhatja: igen, rád gyanakszom!!

Utána meg az jön, hogy megveregeti a saját vállát drága Ben: huhh, de jó, fondorlatosan tettük fel azt a kérdést!

Sajnos a borzasztó párbeszédek végig folytatódnak az egész regényen. Egyszerűen annyira érződik az izzadságszag az írónőn, ahogy mindenkivel el akarja hitetni, igen Isabelle TÉNYLEG gyilkos, hogy az már fizikai fájdalmat okozott.
Komolyan, maga az egész vád Isabelle ellen inkább koholmány. Egy értelmes ember sem hinne ilyen megalapozatlan feltevéseknek. 

A krimi szál ezzel el is ásta magát nálam, de ezt mintha az írónő is érezte volna, hogy nem áll stabil lábakon, mert mindenféle szereplőt berángatott, hogy próbáljon összezavarni minket. Hiába.

Van a romantikus szál, mondhatjuk, azzal mi lett?

Szerelem, szikrázó pillanatok, vérpezsdítő szócsaták? Helyette lapos pillantások, harmatgyenge beszélgetések és NULLA szikra. Én nem is értem, hogy jöttek ezek ketten össze?
Ennyire semmilyen, uncsi szerelmi egymásra találást én még nem olvastam.

Mikre lehet még építeni egy regényben, ha a történet és a főszereplők is leírták magukat?
Mellékszereplők?

Talán Carlota, Isabelle társalkodónője egy izgibb, szerethetőbb karakter, neki voltak egyedül értelmes gondolatai a könyvben, sajnos keveset szerepelt. A többi karakter meg olyan semmilyen.

A táj?

Igen a táj szép volt, egy sziget, ami tele van növényekkel, egy szép kúria kis tóval. Meg sok madár. Nagyon sok madár, róluk olvastam talán a legtöbbet.

Nézzük, mi maradt még?

Mondanivaló. Hát az egyébként nem volt rossz. Egyrészt Bennek a családjával való viszonya, igazán érdekes volt. Mikor a kisebb fiú mellőzöttnek érzi magát, emiatt szorongás alakul ki, végül teljes eltávolodás, hogy ezzel is óvja magát. Vagy Isabelle pánikrohamjai, hogy nem meri elhagyni a szigetet, ez is érdekes pszichológiai eset.

Habár szó volt ezekről, de csak felszínesen érintettük. Ahogy mindent ebben a történetben, hacsak jobban elmerült volna az írónő az egyik szálban, sokkal jobb regény válik belőle. De így csak mindenbe belekaptunk, megböködtük kicsit, aztán tovasuhantunk.

Na igen, a történelmi anomáliákról még nem is beszéltem, de tényleg, ez a legkisebb baja a regénynek.

Nem tudom Julie Klassen többi könyve milyen, lehet csak ez lett gyengébb, és a többi sokkal élvezetesebb, de ezzel most jól mellényúltam. Egyelőre pihentetem az írónő könyveit, aztán a későbbiekben lehet adok nekik egy újabb esélyt.

Julie Klassen: Híd a Temzén – egy könyv, ami miatt megőszültem” bejegyzéshez egy hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s