Alexandra Bracken: Sötét elmék ProCsata értékelés- John

sötételmékEredeti cím: The Darkest Minds
Szerző: Alexandra Bracken
Kiadó: Maxim
Kiadás éve: 2014
Oldalszám: 462

Fülszöveg

Egy nap titokzatos betegség üti fel a fejét, mely a tizenéves gyerekeket támadja. A kór gyorsan terjed, és félelmetes pusztítást végez. Csak kevesen maradnak életben. Ám amikor kiderül, hogy a megmaradt fiatalok mellékhatásként különleges, de egyben veszélyes képességekkel rendelkeznek, megkezdődik a „rehabilitációs táborokba” gyűjtésük, ahol kutatók és orvosok dolgoznak azon, hogy a gyerekek újra egészségesek legyenek. Úgy tűnik, minden a legnagyobb rendben megy, hisz az elnök fiát már meggyógyították. És bár a közvélemény úgy tudja, hogy ezeket a helyeket a gyerekek megmentésére hozták létre, valójában kegyetlen eszközökkel próbálják féken tartani őket. 
Ruby szintén túlélte a betegséget, így nála is megjelent egy képesség, amely talán mind közül a legveszélyesebb. És képtelenek uralni. Tízéves volt, mikor Thurmondba, a legkegyetlenebb táborba hurcolták. Az évek teltek, a napok egyformák voltak, és nem volt semmi remény, hogy egyszer majd kiszabadul Ám egy nap az egyik ápolónő segítségével sikerül elmenekülnie, de hamar kiderül, hogy a nőben sem bízhat, így egyedül kell boldogulnia. Útközben találkozik Liammel, Charlesszal és Suzuméval, akik szintén táborlakók voltak egy másik városban. Közösen indulnak el, hogy megtalálják East Rivert, ami a szóbeszéd szerint az egyetlen biztonságos menedéket jelentheti a szökött gyerekeknek. Az út során Ruby és Liam egyre közelebb kerülnek egymáshoz. Ám amikor elérik az East Rivert, kiderül, hogy semmi sem olyan, amilyennek látszik.


Értékelés: 5/2,5

Csak és kizárólag a világfelépítés miatt érdemli meg azt a néhány pontot. Ami a történetet illeti, sokkal többre számítottam, de csalódnom kellett. Az izgalmas jelenetek száma pedig Iborfia lakosságánál is kevesebb, ami azért már valami. Az összképet a szerkesztési hibák is rontják, amik akadályozzák a gördülékeny olvasást. Viszont el fogom olvasni a következő részét is, mivel van rá lehetőség, hogy talán ott felpörögnek az események, de nem fogok rohanni érte a boltba.

Szereplők: 5/2

Az elején még bírtam Rubyt, aztán a könyv előrehaladtával kezdett egyre unalmasabbá válni a karaktere. Liamról inkább szót sem ejtek. Az egyetlen szimpatikus karakter pedig egy jelenet miatt nem válhat a kedvencemmé. Ami a többieket illeti, senki más nem keltette fel a figyelmemet, elég középszerűek voltak mind.

Borító: 5/4

Nem rossz, de nem is kiemelkedő. Jól szimbolizálja a gyerekeket, az őket fogva tartó pszi osztagot, illetve az egyik színt. De egyébként semmi extra, az érdeklődésemet nem kelti fel. Annyit azért meg kell hagyni, hogy sötétnek sötét.


Azt hittem pedig, hogy imádni fogom, de aztán csalódnom kellett. A Sötét elmék nem volt annyira sötét, mint azt vártam…

Az alapkoncepció nagyon érdekes. A fiatalok 10 éves korukban egy betegség következtében vagy meghalnak, vagy pedig szuperképességekre tesznek szert. Az Amerikai Egyesült Államok pedig úgy kezeli a helyzetet, hogy ezeket a különleges gyerekeket táborokba telepítik, ahol megpróbálják kigyógyítani őket a feltételezett betegségükből. Legalábbis a szülőknek és a társadalomnak ezt mondják, de igazából semmit nem tudnak kezdeni velük azon kívül, hogy mindennapos rettegésben tartják őket. Legalábbis azokat, akik nem bizonyulnak túl erősnek ahhoz, hogy egyszerűbb módszerekkel kordában lehessen tartani őket. A hatalmuk egyszerre átok és áldás, bár ők inkább átokként élik meg, hiszen egy olyan közegben tartják őket, ahol folyton azt éreztetik velük, hogy a képességük egy rossz dolog, amit tilos használniuk. És a gyerekek, mivel fiatalon kerülnek oda, elhiszik ezt, és utálják is magukat emiatt.

Öt színbe lehet sorolni őket a képességeik alapján: Zöld, Kék, Sárga, Narancssárga és Vörös. A Zöldek nagyon okosak, fotografikus memóriával (amiért vizsgaidőszakban ölni tudnék), így ők rendelkeznek a legártalmatlanabb képességgel. A Kékek a telekinézissel képesek tárgyakat mozgatni. A Sárgák az elektromosságot képesek irányítani. A Narancssárgák irányítani tudják az emberek cselekedeteiket. a Vörösök pedig – a legveszélyesebbek –  a tüzet képesek irányítani (ami nekem valamiért nem esett le elsőre, de Petra kisegített). Olyan X-men hangulata van, igaz? Csak sajnos X professzor nincs a történetben, hogy segítsen ezeknek a fiataloknak megérteni, elfogadni és kezelni a képességeiket. Ráadásul az Államok táborai miatt a nemzetközi közösség szankciókat is bevezetett az ország ellen, amely ennek következtében összeomlott gazdaságilag. Ugye milyen jó eddig? Annyira sötét és annyira szuper, de csak eddig, mert minden más tekintetben halál unalmas.

Ruby az egyik híresebb táborban éli mindennapjait, és mint minden gyerek, ő is szeretne visszajutni a szüleihez. De neki lehetősége is adódik rá, mikor az egyik nővér felajánlja neki, hogy segít a szökésben. A problémák ott kezdődtek, amikor Ruby szökése messze túl zökkenőmentesen zajlik le. A lebukástól olyan távol vannak, mint a Twilight az izgalomtól. Ez a rész a szöktetésig egész izgalmas, de igazából onnantól kezdve semmi nem történik. Ruby szökése a megmentőjétől nem különösebben izgalmas, és miután találkozik három jövőbeni útitársával, igazából megreked a történet.

Arról szól az egész könyv, hogy utaznak, megállnak, majd mennek tovább, aztán letáboroznak, egy darabig ott maradnak, aztán pedig menekülnének, ha el nem kapnák őket. Egy jelenetet tudok felidézni, ami kicsit felkavarta az állóvizet, de utána megint visszasüllyed ebbe a folytonosan ismétlődő körbe az egész.

A szerelmi száltól én rosszul voltam. Ilyen mennyiségű rózsaszín melodrámát egyszerűen képtelen vagyok elviselni. Ráadásul nem is a lányt lehet érte hibáztatni, hanem a pasit! Három, azaz három napja ismeri Rubyt, és úgy védelmezi, mint egy border collie a nyáját. Twilight szintű szenvedésnek lehetünk tanúi, csak itt nem a fiú kéreti magát, merthogy nem képes uralkodni az ösztönein, hanem a lány, mert nem tudja irányítani a képességét. A helyzet egyszerű: Rubynak súlyos szeretethiánya, Liamnek még súlyosabb védelmezőösztön túltengése van. Így hamar egymásra találnak, mint a Lego építőkocka az ember talpára a sötétben.

Az olvasási élményt még az is rontotta, hogy a könyvet nem szerkesztették meg rendesen. Elmaradnak a gondolatjelek a párbeszédeknél, lesz egy üres sor akkor, amikor a következő mondat is ugyanabban a pillanatban, ugyanazokkal a szereplőkkel játszódik. Néhol érthetetlenné vált a szöveg, és ezáltal élvezhetetlenné a történet.

Egy pillanatra azt hittem, hogy A beavatott végét fogja idézni a könyv, de szerencsére (?) nem. Ehelyett kaptunk egy – a romantikus lelkek számára talán szomorúnak mondható – nagyon drámainak szánt jelenetet, ami egyáltalán nem működik, mert rögtön tudja az olvasó, hogy hihetetlenül haszontalan volt, hiszen elég nyilvánvaló, hogy a következő részben több lehetőség is adódik majd a helyzet megoldására.

Kár, hogy csak az alapötlet volt izgalmas, és a konkrét történetvezetés nem. Sajnálatos, hogy ez csak egy nagyon unalmas felvezető, ahol oldalakon át semmi különösebben értékelhető nem történik. Pedig sokat vártam a fülszövegtől, de nem szárnyalta túl, sőt, meg se közelítette az elvárásaimat.

John

Reklámok