Moskát Anita interjú

interjuwp

Moskát Anitával beszélgetett Uszáma, melyben rengeteg érdekes dolgot elárul az írónő, többek között az új munkaprojektjéről is. Szerintetek tervezi Anita kipróbálni magát egy fantasytől különböző műfajban? Az interjúból kiderül!

Megtennéd, hogy bemutatkozol nekünk?

Én vagyok az a lány, aki az „üljünk körbe és mutatkozzunk be” szituációban megkukul, és a leggyorsabban túlesik rajta. Valami ilyesmi konzerv-szöveget szoktam elhadarni: „27 éves vagyok, Budapesten élek a férjemmel és két macskával. Biológusnak készültem, most szerkesztőként dolgozom.” De szívesebben mondanék valami furát, például: „Ha szuperhős képességem lenne, időmanipulátor szeretnék lenni: visszaforgatnám az elrontott dolgokat, és megállítanám a pillanatot, ha nem jut eszembe valami frappáns válasz. (Vagy repülnék, repülni menő.)” De sosem mondok ilyesmit. Ahogy azt se mesélem el rögtön, ha megismerkedem valakivel, hogy fantasy regényeket írok.

Mikortól kezdett el foglalkoztatni a könyves világ, írás? Volt esetleg valamilyen példakép, író, akinek hatására írni kezdtél? 

Nem úgy álltam neki, hogy író akarok lenni, sőt, még ma is zavarba hoz, ha így mutatnak be valahol. Szerettem írni – de szerettem mellette balettozni, rajzolni, zenélni, és mindet csak kamaszkori fellángolásnak hittem. Aztán néhány millió leütött betű után, olyan tizenhat éves koromban rájöttem, hogy oké, akkor az írás komoly, kezeljük is úgy. Több regényt megírtam már a fióknak, mire tizennyolc évesen beléptem a Delta Műhelybe, egy inspiráló és szigorú írókörbe, és a mai napig rengeteget köszönhetek nekik. A legfontosabb, amit megtanítottak, még csak nem is írástechnikai trükk, hanem az egész kör és a vezetője, Kleinheincz Csilla hozzáállása: hogy az ember forduljon alázattal az íráshoz, a munkájához, és ne elégedjen meg a kellemes „jó lesz ez így is” érzéssel. Hogy tisztelje meg az olvasót a tőle telhető legjobbal, törekedjen rá akkor is, ha lehet, hogy ez is kevés lesz.

moskat_polaroid

Eddig megjelent könyveidben nagyon fontos, sok embert érintő “problémákat” boncolgatsz fantasybe csomagolva. Mennyire fontos számodra, hogy valamiféle aktualitást, világunkból átvett mondanivalót is belevigyél a történeteidbe, amellett, hogy azok kétségkívül szórakoztatni is tudjanak?

A kérdés megfordítva lenne igazán gonosz: hogyan tudnád megállni, hogy ne írj aktuális, sok embert érintő problémákról?:) Minden író azzal foglalkozik, amit a bőrén tapasztal, és mivel emberként sem tudok elmenni ezek mellett a kérdések mellett, így írnom is muszáj róluk. Sokan a fantasy résszel nem tudnak mit kezdeni, megkérdezik, hogy „és mikor írsz valami valóságosat?”, mintha le kellene kattannom az ilyen abszurd mesevilágokról. A fantasy nem gyerekek szórakozása, amit az ember kinő a fogtündérrel együtt. Inkább egy speciális tükör, amely torzít ugyan, kifordítja az adott problémát, de pont így beszél róla egy új teljesen új szemszögből. Ezért csak mosolygok a fura megjegyzéseken, amiket akkor kapok, ha fantasy könyvet olvasok.

A Horgonyhely esetében elég alaposan körbejárod az alá-fölé rendeltség témáját, mégis sikerült mindkét oldalt úgy bemutatni (amellett, hogy az alaptéma is eléggé szerteágazó, semmi sem fekete, vagy fehér), hogy konkrétan ne foglal állást egyik oldalon se. Mennyire nehéz ezt kivitelezni? Mennyire tartod fontosnak, hogy meghagyd ezt a szerepet?

Nehéz objektíven írni nemi szerepekről, valószínűleg lehetetlen is, hisz az író sem a semleges zónából nézi a kérdést. Nagyon féltem a címkézéstől – billogozástól? –, hogy ez valami „női könyv”, amit férfi csak újságpapírba csomagolva olvas a villamoson (ha egyáltalán), de nem így történt, sok férfi a kezébe vette (és néhányan meg is lepődtek, hogy a szöveg ellene ment az előítéleteiknek). Kezdettől fogva törekedtem rá, hogy a regényben „mindkét oldal” helyzetét bemutassam, többfajta női és férfi életút felbukkan, minden karakter másként áll a világhoz, más a véleménye, tapasztalata. Egy komplex problémára szerintem lehetetlen egyszerű választ adni: sokfajta válasz van, és egyik sem feltétlenül az igazság. Sőt, bíztam benne, hogy a végén az olvasó úgy teszi le a könyvet, hogy nem nők és férfiak szembenállásáról olvasott, hanem hatalmat gyakorlókról és elnyomottakról. Hogy végül a szereplők tettei kerülnek majd mérlegre, nem a nemük.

Írásaid mind világfelépítésben, témában és a karakterekre nézve is nagyon összetettek, kidolgozottak. A munkálatok megkezdése előtt, közben mennyi kutatómunkát igényel megírásuk?

Fantasy esetén a kutatómunka egy része világalkotás: nem csaphatok fel egyetlen forrást sem, mintha a középkori frank társadalmi berendezkedés érdekelne, mert a világ kizárólag az én fejemben létezik. Az első lépés, hogy berendezzem úgy, mintha tényleg létezne. Nem szabad elkenni semmit, hogy „á, ez fantasy, abba belefér valami váratlan mágikus fordulat”, ugyanúgy valóságosnak ható, működőképes rendszert kell alkotni.

A kutatómunka ezekhez képest már könnyű: ott legalább tudom, hol és mit kell keresni. A Horgonyhelynél a terhesség és a szülés ábrázolásától féltem a legjobban, az meg akaratlanul végzett kutatómunka volt, hogy jártam Norvégiában, ami után sokkal könnyebb volt fiktív fjordokról és kikötőkről írnom. A most készülő regénynél épp teremtésmítoszokat olvasok.

Karaktereidet valós személyek alapján formázod? Mennyire tartod fontosnak egy könyv egészére nézve a karakterek szerepét? Eddig megjelent történeteid közül kivel tudtál legjobban azonosulni?

Sosem formázok karaktert valós személy alapján: hiába látom én kívülről őt valamilyennek, sosem fogom tudni, milyen ő belül igazán. Emiatt összefércelt érzést keltene, ott motoszkálna az olvasóban, hogy valami nem stimmel. (És nem mellesleg megölnének az ismerőseim, amiért fikcióvá változtatom őket, és kiteregetem a szennyesüket.)

Hogy én mennyire tudok a szereplőkkel azonosulni… Abból a szempontból semennyire, hogy „olyan, mintha én lennék”. Még ha egy huszonéves, macskamániás könyvmolyról írnék, aki szeret csendben merengeni a kávéja felett, akkor sem merném rámondani, hogy azonosulok vele. Abból a szempontból viszont mindegyikkel egyformán, hogy „belebújok a bőrébe, és átérzem azt, amit ő érez”. Ez kell is ahhoz, hogy meg tudjam írni. Az nem fontos, hogy számomra szimpatikus legyen, de az igen, hogy érdekeljen, mi mozgatja őt belül: csak szeretném megérteni a szereplőmet minden gyarlóságával együtt. A karakterek számomra olyanok, mint a színésznek a szerepei.

Már több platformon is említetted a jelenleg Irha és bőr munkacím alatt futó projekted. Mesélnél nekünk erről egy kicsit bővebben, esetleg extra információkat is megosztanál olvasóinkkal?

Az Irha és bőr egy készülő fantasy regény, jelenleg ezen dolgozom. A világot felforgatja egy jelenség: állatok bármikor bebábozódhatnak, és valamilyen fokon emberivé alakulnak, ahogy az értelmük is elkezd kinyílni. Sokan azt gondolják, egy isten porolta le eddig félretett teremtő erejét. Az embereknek meg kell küzdeniük azzal, micsodák pontosan ezek az emberi és állati lét köze szorult lények, minek tekintsék őket, a központi kérdés azonban az átváltozottak identitáskeresése. A főszereplők egyike sem ember, érdekes kihívás ábrázolni a tapasztalataikat és érzéseiket.

Tervezed a későbbiekben, hogy valamilyen teljesen más műfajban is kipróbáld magad?

Vannak terveim nem fantasy történetekre, egyelőre érlelődnek. Szerintem minden írónak több ötlete támad, mint amennyit meg tud valósítani, és ez az igazi beépített szűrő: melyek fontosak annyira, hogy sorra kerüljenek. Bízom benne, hogy egyszer eljön az idejük.

Mit üzennél olvasóinknak?

Mondjuk egy E. Lockhart-idézetet A hazudósok c. regényből, amit magamnak is üzenek nap mint nap: „Légy egy kicsit kedvesebb, mint amennyire feltétlenül szükséges.”

Köszönjük!

Reklámok