Eljött ez az idő is, hogy én filmet értékelek. Mindezt egy rövidke saját történettel szeretném kezdeni, úgyhogy aki a tárgyilagosabb stílust részesíti előnyben, most görgessen le gyorsan pár sort.
A filmet én már trailer kisbaba kora óta figyelemmel követtem, egyre várva, hogy a magyar mozikba is elérkezzen. A moziba végül nem jutottam el, de aztán mégis sikerült megnéznem. Történt ezután, hogy a kollégium és egyetem szelleme megszállt valami csoda folytán, és a délutánt tanulással töltöttem. Megjött a szobatársam és a szobaszomszédunk és pechjükre pont engem sikerült megkérdezniük, hogy tudok-e valami jó csajos filmet. Csajosat? Akkor ruhák, pasik kötelező kellékei a dolognak, rögtön ajánlottam is nekik a ruhakészítőt. Belenéztek a trailerbe, és elégedett nyugtáztam, hogy tetszik nekik, amit látnak. Két és fél óra múlva még mindig igen fogékonyan az évezredek tudásának fejembe verésére, látom, hogy igen dühös arccal jönnek le a lépcsőn. Ebből levontam a megfelelő következtetést, őket is pont annyira sokkolta a film, mint engem. És így is volt, az már persze saját hibám, hogy nem gondoltam át a tettem következményeit. Kedvenc szobatársnőm onnantól kezdve egész nap puffogott és megesküdött, hogy soha többet nem kér tőlem filmajánlást. Lényeg a lényeg (bár nem túl sok volt ebben a szövegben), ha készek vagytok egy nem mindennapi filmet megnézni és meg is teszitek ezek után, ne engem szidjatok.
A történetről röviden:
Tilly visszatér ausztráliai szülővárosába, ahonnan még gyermekkorában egy gyilkosság vádjával elüldözték. A nő bejárta a világot, a legnagyobb divatházaknak dolgozott. Visszatérve sem hagyja el az ízlése és hamarosan az egész városka az ő ruháit akarja viselni. Tillynek tehát minden lehetősége adott, hogy gyermekkori sérelmeiért bosszút álljon a lakókon.
Első benyomások a trailer megnézése után:
Hú, hát ez egy marha jó film lesz! Ausztrália, zseniális ruhák, vicces jelenetek. Főszerepben Kate Winslet, aki kicsit sem viselt meg a Titanic elsüllyedése és csak úgy sziporkázik. A romantikus szál férfi felét már előre látjuk, hogy az időközben kissé lebarnult és felcseperedett Liam Hemsworth fogja magáénak követelni. Kövezzetek meg, de én sosem szerettem őt a filmekben, egészen mostanáig. Kimondottan jól állt neki ez a kisvárosi porfészek macsója szerep.
És aztán boldogan éltek, amíg…
Elkövetkezett a pillanat, hogy megnézzem a filmet. Megnéztem. Vége lett és valahol 1 km-es körzetben meg kellett keresnem a leesett államat.
Az egész már ott szürreális, hogy egy Chanel vagy Dior vagy bármelyik másik divatház ruháját viselő nő állítson be a teljesen átlagos kisvárosba. Aztán találkozunk Myrtle anyjával, aki egy kicsit őrült, kicsit sokat iszik és kicsit sokat cigizik, cserébe viszont rendkívül szórakoztató karakter. Majd apránként megismerjük a városlakókat, Myrtle történetének a darabkáit szépen adagolva. Mindeközben egy görbe tükröt tart a néző elé a film, hogy milyen is az élet egy ilyen helyen. Csak egy csöpp erőfeszítést igényel, hogy gyakorlatilag az összes interakcióra, viselkedésre, hozzáállásra találjunk példát a saját környezetünkből. A lányuk életébe belefolyó anyukák, a pletykás szomszédok, és így tovább. A film úgy mutatja be ezeket, hogy viccesnek érezzük, hiszen kicsit el vannak túlozva, ki vannak parodizálva, de e mögött bizony ott lapul a valóság.
Aztán Mytle híre elterjed, és a divatreformáció szele kezd végigsöpörni a csúnya, de praktikus ruhadarabokat hordó népességen. Hitetlenek mindig vannak, de Tilly bebizonyítja, hogy igenis a ruha teszi az embert. A focizó férfiakat nem köti már le a labda, a rút kiskacsából hattyú lesz és az egész helység átalakul valami egészen abszurddá. Ha hasonlítanom kéne valamihez, hát olyan mintha Rejtő Jenő női változata írt volna egy könyvet és azt filmesítették volna meg. Teljesen és totálisan hihetetlen minden, ami itt történik, na de azért hogy legyen egy kis „realitás” is a dologban Tilly és Teddy szépen egymásra találnak. Persze, mi olvadozunk, mint csoki fagyi a 40 fokban. Minden szép és jó, körvonalazódik az is, hogy ki ölte meg azt a gyereket régebben. Igazán már csak egy esküvő, a gyerekek, meg boldog család hiányzik, hogy teljes legyen a sablonosság ezen a szálon.
Ez az a pont, amiről ha bármit mondanék, lelőném a végkifejletet és a poént is. A véleményem annyi a film végéről, hogy maximálisan földbe tiport, kihasználva a naivitásom, és az egóm is. Elhitette velem, hogy ez egy cuki kis klisé lesz szuper zenékkel, színészekkel, díszlettel, ruhákkal és ennyi. NEM! NEM ÉS NEM! Egy huszárvágással elintézte a dolgot, és minden lett ez a film, csak klisé nem. Akármennyire rosszul is esett, ami történt, ha ezt a lépést kihagyják, rengeteget veszített volna az értékéből.
A zárójelenetet tanítani lehetne, annyira gyönyörűen kivitelezett darab lett. Tökéletes befejezés, egy nagy adag abszurditással, amiből eddig sem volt hiány. A fekete humorról már ne is beszéljünk, amit nem hogy nem használnak gyakran filmekben, de ilyen elegánsan tálalva és megvalósítva talán még sehol sem láttam.
Következik az a rész, ahol a széthullott állam is összerakom, meg a lényeget is…
Összegezve a gondolataimat, meg kell állapítanom, hogy régen nem lepett már meg film ennyire. Egy unalmas pillanat nem volt benne. Ha nem épp komikus jelentet láttunk, akkor valami szépet, ha nem szépet, akkor érdekeset és mozgalmasat, és ez így ment körbe-körbe. Pontszámokkal kifejezve, ez egy olyan erős 9-es, amivel várfalat lehetne rombolni. Csak azért nem tíz, mert még mindig meg vagyok rá sértődve (és fáj az egómnak), hogy így átvágott a palánkon.
Ajánlás:
Akinek elég annyi egy filmben, hogy technikailag, látványilag jól meg van csinálva, az nézze meg.
Akinek nem elég ennyi, mert történetet is szeretne hozzá, az is nézze meg.
Akinek még ez sem elég, mert egyedi történetet szeretne, esetleg nevetni, vagy szereti, ha érzéseket vált ki belőle egy film, az most azonnal tapadjon rá a képernyőre.
Aki a lélekmelengető kliséhalmazokért rajong, és nem szereti, ha görbe tükröt mutatnak neki, az pedig jó messze kerülje el.
Prológus - Egy jó könyvhöz. 